Életveszélyes

Hűha. Egy hét alatt megint összegyűlt annyi élményem, érzésem, kérdésem, hogy bármelyik délután szívesen bejegyeztem volna, ha tehetem, de többnyire nem volt időm, alkalmam. Aztán tegnap feldolgozás alatt állt minden és most, remélem, megértem rá, hogy leírjam azt a csoda érzést, amit ez a négy nap jelentett, nyűgtől, fáradtságtól, felelősségtől függetlenül is.
Az egész úgy kezdődött, hogy a kedvenc párom útjai elváltak, érthető okból, de mégis, olyan abszurd módon, hirtelen. És akkor jöttek a kérdések és az átbőgött éjszaka, most pedig az érzés, hogy tudom, mit akarok, de mégsem merem aláírni, s azzal hitelesíteni a lapot.
Aztán a pályaudvar, a véletlen találkozás az ismerősökkel, az álmos ölelés, majd rohanás a másik vágányra a direkt találkozásért, mert bizony összeszedtem a cseheimet. Az együtt töltött idő úgy telt el, mint az a fél év, amikor együtt laktunk, mi négyen, egymás hülyeségeivel, nyelvi különbségeivel, teli konyhával és tömérdek mosatlannal, kései zuhanyzással, egymáshoz igazodással. Meglepően természetes volt minden.
A csónakázás, a tokaji, a letört cipősarok, az életveszélyes (zsévotu nebezpecsni!) kalandpark, az olvasójegyek, a verses kötetek, a fáradt vagyok, menjünk haza és a közös ivás is, természetesen, meglepetéssel, rengeteg tolmácsolással, őszinte beszélgetéssel. Jó tudni, hogy létezik kötelék, olyan felejthetetlen, amiről azt hittem, hogy csak mesék szólhatnak.

Most pedig Doktor Bubót olvasok, írok és megszeretem a karaktereimet, küzdök az iskola tudatával és vágyakozom. A szép jövő, a következő nyár és Nagy-Britannia után, ami nem az Olimpia miatt jutott eszembe.
És van plátói szerelmem is. Utoljára Lenért voltam oda ennyire a Sámán Királyból.